Használati utasítás sértődékenyekhez

Az engeszteléssel csak a lovat adjuk a sértődékenyek alá

Nemcsak megbékélni nehéz vele, kezelni is erőn felüli kihívás. Nem véletlenül. A sértődött ember sokszor szándékosan zárja le azokat a kiskapukat, amelyeken keresztül megközelíthető lenne, és amelyek a konfliktus feloldásához vihetnének közelebb. Sok esetben nemcsak az őszinteség, de az önismeret hiánya is mázsás nehezék.

Az ajtócsapkodásokat követő teátrális elvonulásoktól a szótlanságba dermedő, de vádló tekintettel pásztázó kommunikációig a sértődékenység ezerféle gúnyát ölt, és az okok után kutatva is meglehetős sokféleségbe botlunk. Felismerjük, ha kirobbanó agresszió, és ráismerünk úgy is, ha befelé tessékelt indulat. Metsző tekintetű feleségek, akik napok óta párás szemmel, némán róják a lakást, fátyolos hanggal felelnek, ha kérdeznek tőlük valamit, és még a mosogatószivacsot is a mártírok fájdalmával emelik. Mégis mi történt? "Semmi" - hangzik a lesújtó a válasz, de ebbe az egyetlen szócskába maga a kérdező is megsemmisül. Ugyanilyen "prototipikus" figura a látványosan, de némán leittasodó férfi, a napokig a távollétével és a szótlanságával tüntető "legjobb barátnő", az érzelmi zsarolást professzionális szintre fejlesztő nagymama vagy a legártatlanabb kritikára is a felmondólevelét fogalmazó munkatárs. A mondás úgy tartja, a sértődés sértődést szül - azért reméljük, ennél valamivel építőbb válaszreakciók is léteznek.

A feszültség fenntartása

Hogy "sértődős" embertársunk simán ingerlékeny, szerelmi bánat gyötri épp, egy sikertelen diéta kudarca miatt érzékenyebb az átlagosnál, vagy kórosan nárcisztikus, sokszor nehéz megítélni. A helyzetelemzés legnagyobb gátja általában épp a kommunikáció hiánya: bár sejteni, hogy az illető önértékelését károsítottuk valamiképp, de a konkrét sérelem sokszor rejtve marad. Épp a szótlansággal büntető, a másik bizonytalanságát fenntartani kívánó magatartás vágja el az útját a konfliktus rendezésének - teljesen logikus módon, hiszen a cél a legkevésbé sem a problémamegoldás, sokkal inkább a rosszérzés- és bűntudatkeltés, maga a nagybetűs vádirat. "A volt nőm mérhetetlenül hisztis volt. Hiperérzékeny. De ezerszer jobban elviseltem, ha bőgött és fenyegetőzött, mint amikor napokig nem szólt hozzám, és kéthetente egyszer némán elkezdett bepakolni a bőröndjébe. Nem viccelek: ehhez elég volt annyi, ha épp nem vettem észre, hogy új zakója van, vagy ha társaságban más nővel is mertem két szót váltani. Ez nem szimpla féltékenység volt, hanem óvodás sértődöttség" - meséli harmincas férfiismerősünk, a panasza pedig nyilván sokaknak ismerős.

Az alacsony önértékelésű, szenzitív partner/családtag/kolléga hamar kihámozza minden szituációból a "direkt neki" címzett, akár burkolt kritikát (ami szükségszerűen negatív), így minden jó szándékunk ellenére is könnyen a bűnbakok jól megásott csapdájába sétálunk bele. De a lavina még csak ekkor kezd hízni: ha alámegyünk, és könyörgéssel, faggatózással, sűrű bocsánatkérésekkel operálunk magunk is (jobb a békesség), épp abból a pozícióból startolunk, amelyet az adott helyzetben nekünk szántak: a veszteséből. Az imént megszólaló férfi esete is jól mintázza ezt: "Ha épp nem volt kedvem veszekedni vele, és még én kértem bocsánatot a tahóságomért, és könyörögtem, hogy kiengesztelődjön valahogy, csak olaj volt a tűzre. Iszonyú magas lóról, a létező legellenszenvesebb méltósággal alacsonyodott le hozzám, és megbocsátás helyett mindig végig kellett hallgatnom, hogy örökké csak bántom, nem figyelek rá, és amúgy is: elmehetek a francba, nem kell az én bocsánatom. Magyarán csak megerősítettem abban, hogy minden oka megvolt rá, hogy így viselkedjen velem. Egyszerűen besokalltam ezektől a játszmáktól."

Kóros nárcizmus?

"A bocsánatkérés nagyképű elutasításából könnyű arra következtetni, hogy sértődékeny ismerőseink fél méterrel a föld felett lebegnek, különleges bánásmódot igénylő lényeknek képzelik magukat, és maximálisan elégedettek azzal, amilyenek - mondja Rózsa Judit pszichológus. - A kóros nárcizmus hátterében azonban nem a szülői ajnározáshoz való hozzászokást, hanem a gyerek normál dicséretigényének a figyelmen kívül hagyását gyaníthatjuk. Az ilyen anyukának kizárólag a csillagos ötös a jó jegy; ha a gyerek harmadik lett a futóversenyen, csak egy fintorra futja, a versein pedig tele szájjal nevet a barátnőkkel. A nárcisztikus jobb híján a saját énje extrém felnagyításával - azaz grandiózus fantáziákkal és feltupírozott önértékeléssel - védekezik a szülői elutasítással szemben. Ami persze lufi: mivel valódi teljesítmények híján a külvilág sohasem igazolja vissza a szépségét/okosságát/nagyszerűségét, a legkisebb kritikára is pattan, hiszen a bíráló megjegyzések az én egész felépítményét veszélyeztetik. A sértődést követő meccsek a "nagyszerűség" lassú helyreállítását hivatottak elősegíteni. A könyörgésáradat megerősíti a nárcisztikust abban, hogy ő igenis fontos, és jogosult is a kivételes bánásmódra - amitől, ahogy a harmincas férfi példájából is kiderült, ahelyett, hogy kialakulna a valódi önértékelés, inkább fennmarad a patológiás énstruktúra."

A saját hibánk is

Ha tehát folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy a palettán más konfliktusrendezési mód nemigen szerepel a sértődés pózán kívül - legyünk bármilyen kapcsolatban is az illetővel -, érdemes a saját viselkedésünket, válaszainkat is górcső alá venni. Valószínű ugyanis, hogy mi magunk is vastagon hozzájárultunk, hogy "működőképes" eljárással van dolgunk - gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Mint minden esetben, itt is célszerű az egyenes beszédre törekedni, és konkrétan megfogalmazni, mi a problémánk. Hogy miért érezzük csapdában magunkat, ha ekképp próbálnak hatni ránk érzelmileg, hogy miért érezzük kommunikációs zsákutcának ezeket a szituációkat, és hogy miért lenne mindenkinek hasznosabb, ha ennél őszintébb megoldásokra szavaznánk.

Ugyanakkor naivitás lenne azt gondolni, hogy a többéves, berögzött szerepjátékok nagy hirtelen a semmivé foszlanak - így jobb híján ennél némileg bonyolultabb, paradox eszközökhöz is nyúlhatunk alkalomadtán. Például ahelyett, hogy folyamatosan a sértődés okáról faggatóznánk, beszéljünk arról, hogy látjuk, az illető mennyire kimerült, átérezzük a zaklatottságát - majd kezdjünk magunkról beszélni, sztorizzunk csak úgy, felszínesen. Vagy a "direkt nyugtatgatás" helyett éljünk a meglepetés bármely eszközével, ami az adott szituációban különösen, "kijózanítólag" hathat. Legrosszabb esetben tudomást se vegyünk arról, milyen játszmákba szeretnének épp becsalni, és viselkedjünk úgy, mintha mit sem tapasztalnánk a felénk küldött jelzésekből. Cselekedjünk bárhogy is, a lényeg, hogy hosszú távon nem járunk jól, ha a "békesség kedvéért" mindig alárendelődünk a másik akaratának, és minden helyzetben arról állítunk ki igazolást, hogy ő valóban kivételes bánásmódra jogosult.