Az irigység pszichológiája
Ha kénytelenek vagyunk olyan ember társaságában tölteni az időt, aki mellett kínlódunk az állandó méricskétől és alulmaradástól, fordítsunk a stratégián!
Amíg Paris Hilton elérhetetlen toalettjét és lakosztályát mustrálgatva legfeljebb szusszantunk egy mélyet a sós mogyoró mellett, addig a gépírólánykánk karcsú derekát ölelő, az örökösnő szerkójának töredékébe kerülő répafarmer, vagy a szomszédunk balatoni dácsája láttán bizony elfog a sárga. Miért merjük a hatvanéves főnöknőnk arcába mondani, hogy: "Teljes szívből irigylem Önt, amiért ilyen nagyszerű férje van!", miközben a barátnőnk pasijára, aki valóban iszonyú jó arc, nem beszélve a felsőteste kidolgozottságáról, képtelenek vagyunk akár egy dicsérő félmondatot is kinyögni?
Kisebb falvakban az egyenlősdi, a "ki nem lógás a sorból", vagyis a feltűnősködés kerülése a mai napig érték (gondoljunk csak az évtizedekkel ezelőtt felhúzott, sátortetős kockaházakra, meg a napsugarakat mintázó kerítésekre: csóróknak és módosabbaknak egyaránt ugyanaz a dizájn jutott, így nagyjából egységes maradhatott a közösség is). Távoli kultúrákban hasonlóképpen: mivel a többiektől való, mégoly pozitív előjelű különbözés a hiedelem szerint felélesztheti az irigyek dühét és rosszindulatát, jobb, ha az ember csak az előírt keretek között gyarapodik. Napjaink részben az amerikai álom által meghatározott kultúrájában azonban mind gyakrabban esünk a hét főbűn legfájdalmasabbikának csapdájába. Mivel lépten-nyomon azt halljuk, hogy képesek vagyunk bármit elérni/megvalósítani/megszerezni, lassacskán már nemcsak az osztálytársainkkal meg a hozzánk hasonlókkal, hanem tévésztárokkal, élsportolókkal, és mesésen gazdagokkal is összemérjük magunkat. És bár alapvetően igaz az, amit a Hilton kisasszony vagyonához való viszonyunkról sugalltam – vagyis, hogy minél távolabb áll tőlünk egy személy, annál kisebb az irigységünk intenzitása –, egyre több esetben érezzük, sokszor teljesen irreálisan és megalapozatlanul azt, hogy: "Hoppá, ha ennek sikerült szert tennie erre a kiváló kocsira / gyönyörű alakra / Harvard-diplomára, akkor nekem miért nincs ilyenem?!"
Amíg az irigység egyes esetekben kimondottan gyümölcsöző, az egészséges versengést ösztönző lehet – például ha a padtársammal vetem össze magam, akit velem ellentétben felvettek az egyetemre, noha az IQ-ja meg sem közelíti az enyémet –, addig dúskeblű, erős csontozatú, telt tomporú nőként tehetetlen dühöt is érezhetek, ha nap mint nap balerinakarrierről ábrándozok. Irigyelni bármit lehet tehát: tulajdonságokat, földi javakat, pályafutást vagy kapcsolatokat, a lényeg, hogy akkor a legmaróbb az érzés, amikor azt gondoljuk, hogy bizony, mi magunk is lehetnénk az irigyelt másik helyében. Pszichoanalitikusok épp emiatt a testvérféltékenységben találták meg a kellemetlen érzelem gyökerét. Mivel a nővérek és bátyók azok, akik a leginkább hasonlítanak ránk – pl. a neveltetés, az anyagi helyzet és a lehetőségek szempontjából –, kézenfekvő, hogy az ő sorsuk és otthoni vagy egyéb pozíciójuk tartja a legkíméletlenebb tükröt elénk a szerethetőségünkről vagy az eredményességünkről. Nyilván nem véletlen az az indián rituálé, amikor egy kisbaba születésekor a testvérsorban közvetlenül előtte álló gyerek testén agyonütnek egy kutyát, mondván, hogy az majd felszívja az ellenségességet, ami az újszülöttnek szólna.
Noha az irigy embereket leszóljuk, megvetjük, és a valódi irigységünket, mint afféle torz jellemhibát gyakran még magunk elől is rejtegetjük, amint mondtam, a "sárgaság" akár a fejlődésünk szolgálatába is állítható, és hasznossá tehető, ha felismerjük, elfogadjuk, és megfelelőképpen kezeljük. Egy amerikai pszichológus a következőket tanácsolja az irigység megszelídítéséhez és igába hajtásához: Először is szerezzünk be minél több információt arról a személyről, akit irigyelünk! Leverhet a víz például, ha Rubint Réka testére és vagyonára gondolok – miközben ő is egy ugyanolyan alföldi faluban nőtt fel, mint jómagam! –, de miért hagyom figyelmen kívül mindeközben a többi tulajdonságát és tapasztalatát, vagyis az összehasonlítás egyéb lehetséges tartományait (azokat például, hogy velem ellentétben hányszor lustálkodhat vasárnap, hányszor bulizhat oldottan a Szigeten, miféle iskolákat végzett el és így tovább)?
Ha kénytelenek vagyunk olyan ember társaságában tölteni az időt – legyen az kolléga, sporttárs, szomszédasszony –, aki mellett kínlódunk az állandó, automatikus méricskétől és alulmaradástól, fordítsunk a stratégián! Bármilyen nehezünkre esik is, dicsérjük meg őszintén! Az esetek jó részében a bókjaink nyomán kialakul egy mélyenszántóbb dialóg, amelyből kiderül, hogy csodálatunk tárgya mennyi mindenben volt bizonytalan maga is – vagyis egyszerre előtűnik az emberi oldal, amiben törvényszerűen több lesz az irigylésre nem méltó vonás és életesemény.
Amellett, hogy irigységünk céltáblájához mérve magunkat megpróbálhatjuk előcsalogatni a saját előnyösebb tulajdonságainkat, illetve a másik kevésbé pozitív adottságait, a pszichológus jótanácsai a továbbiakban az aktivitásunkra koncentrálnak. Egyfelől, ha már méregetjük magunkat, akkor igyekezzünk tanulni is attól, akit példaképül állítottunk (ha például fél év alatt 120-ról 67 kilóra fogyott az idol, akkor siránka helyett célszerűbb a szimatolás és az utánzás). A másik trükk, ami növelheti az önbecsülésünket, ha megpróbálunk egy-két dolgot a bálványunknál jobban csinálni. Irigyeljük a haverjaink spontaneitását, miközben mi félpercenként zavarba jövünk – oké, legyünk jobb tájfutók, sakkjátékosok, szépségkirálynők! Persze igazából csak akkor segíthet a jobbá válás egy új dimenzió mentén, ha egyáltalán észrevesszük és becsüljük ezt a bizonyos dimenziót. Hiába lesz mondjuk ízlésesebb ruhakölteményünk egyszer az Operabálon, mint Schobertnéé – ha továbbra is csak a plasztikmell vagy az egyedi rendszámtáblájú luxusautó képez értéket a szemünkben, az irigység végül kiszippantja belőlünk az élet élvezetére való képességet. Amiért lényegében az egész presztízsvillongó meccsbe beléptünk még a legelején…
Amíg Paris Hilton elérhetetlen toalettjét és lakosztályát mustrálgatva legfeljebb szusszantunk egy mélyet a sós mogyoró mellett, addig a gépírólánykánk karcsú derekát ölelő, az örökösnő szerkójának töredékébe kerülő répafarmer, vagy a szomszédunk balatoni dácsája láttán bizony elfog a sárga. Miért merjük a hatvanéves főnöknőnk arcába mondani, hogy: "Teljes szívből irigylem Önt, amiért ilyen nagyszerű férje van!", miközben a barátnőnk pasijára, aki valóban iszonyú jó arc, nem beszélve a felsőteste kidolgozottságáról, képtelenek vagyunk akár egy dicsérő félmondatot is kinyögni?
Kisebb falvakban az egyenlősdi, a "ki nem lógás a sorból", vagyis a feltűnősködés kerülése a mai napig érték (gondoljunk csak az évtizedekkel ezelőtt felhúzott, sátortetős kockaházakra, meg a napsugarakat mintázó kerítésekre: csóróknak és módosabbaknak egyaránt ugyanaz a dizájn jutott, így nagyjából egységes maradhatott a közösség is). Távoli kultúrákban hasonlóképpen: mivel a többiektől való, mégoly pozitív előjelű különbözés a hiedelem szerint felélesztheti az irigyek dühét és rosszindulatát, jobb, ha az ember csak az előírt keretek között gyarapodik. Napjaink részben az amerikai álom által meghatározott kultúrájában azonban mind gyakrabban esünk a hét főbűn legfájdalmasabbikának csapdájába. Mivel lépten-nyomon azt halljuk, hogy képesek vagyunk bármit elérni/megvalósítani/megszerezni, lassacskán már nemcsak az osztálytársainkkal meg a hozzánk hasonlókkal, hanem tévésztárokkal, élsportolókkal, és mesésen gazdagokkal is összemérjük magunkat. És bár alapvetően igaz az, amit a Hilton kisasszony vagyonához való viszonyunkról sugalltam – vagyis, hogy minél távolabb áll tőlünk egy személy, annál kisebb az irigységünk intenzitása –, egyre több esetben érezzük, sokszor teljesen irreálisan és megalapozatlanul azt, hogy: "Hoppá, ha ennek sikerült szert tennie erre a kiváló kocsira / gyönyörű alakra / Harvard-diplomára, akkor nekem miért nincs ilyenem?!"
Amíg az irigység egyes esetekben kimondottan gyümölcsöző, az egészséges versengést ösztönző lehet – például ha a padtársammal vetem össze magam, akit velem ellentétben felvettek az egyetemre, noha az IQ-ja meg sem közelíti az enyémet –, addig dúskeblű, erős csontozatú, telt tomporú nőként tehetetlen dühöt is érezhetek, ha nap mint nap balerinakarrierről ábrándozok. Irigyelni bármit lehet tehát: tulajdonságokat, földi javakat, pályafutást vagy kapcsolatokat, a lényeg, hogy akkor a legmaróbb az érzés, amikor azt gondoljuk, hogy bizony, mi magunk is lehetnénk az irigyelt másik helyében. Pszichoanalitikusok épp emiatt a testvérféltékenységben találták meg a kellemetlen érzelem gyökerét. Mivel a nővérek és bátyók azok, akik a leginkább hasonlítanak ránk – pl. a neveltetés, az anyagi helyzet és a lehetőségek szempontjából –, kézenfekvő, hogy az ő sorsuk és otthoni vagy egyéb pozíciójuk tartja a legkíméletlenebb tükröt elénk a szerethetőségünkről vagy az eredményességünkről. Nyilván nem véletlen az az indián rituálé, amikor egy kisbaba születésekor a testvérsorban közvetlenül előtte álló gyerek testén agyonütnek egy kutyát, mondván, hogy az majd felszívja az ellenségességet, ami az újszülöttnek szólna.
Noha az irigy embereket leszóljuk, megvetjük, és a valódi irigységünket, mint afféle torz jellemhibát gyakran még magunk elől is rejtegetjük, amint mondtam, a "sárgaság" akár a fejlődésünk szolgálatába is állítható, és hasznossá tehető, ha felismerjük, elfogadjuk, és megfelelőképpen kezeljük. Egy amerikai pszichológus a következőket tanácsolja az irigység megszelídítéséhez és igába hajtásához: Először is szerezzünk be minél több információt arról a személyről, akit irigyelünk! Leverhet a víz például, ha Rubint Réka testére és vagyonára gondolok – miközben ő is egy ugyanolyan alföldi faluban nőtt fel, mint jómagam! –, de miért hagyom figyelmen kívül mindeközben a többi tulajdonságát és tapasztalatát, vagyis az összehasonlítás egyéb lehetséges tartományait (azokat például, hogy velem ellentétben hányszor lustálkodhat vasárnap, hányszor bulizhat oldottan a Szigeten, miféle iskolákat végzett el és így tovább)?
Ha kénytelenek vagyunk olyan ember társaságában tölteni az időt – legyen az kolléga, sporttárs, szomszédasszony –, aki mellett kínlódunk az állandó, automatikus méricskétől és alulmaradástól, fordítsunk a stratégián! Bármilyen nehezünkre esik is, dicsérjük meg őszintén! Az esetek jó részében a bókjaink nyomán kialakul egy mélyenszántóbb dialóg, amelyből kiderül, hogy csodálatunk tárgya mennyi mindenben volt bizonytalan maga is – vagyis egyszerre előtűnik az emberi oldal, amiben törvényszerűen több lesz az irigylésre nem méltó vonás és életesemény.
Amellett, hogy irigységünk céltáblájához mérve magunkat megpróbálhatjuk előcsalogatni a saját előnyösebb tulajdonságainkat, illetve a másik kevésbé pozitív adottságait, a pszichológus jótanácsai a továbbiakban az aktivitásunkra koncentrálnak. Egyfelől, ha már méregetjük magunkat, akkor igyekezzünk tanulni is attól, akit példaképül állítottunk (ha például fél év alatt 120-ról 67 kilóra fogyott az idol, akkor siránka helyett célszerűbb a szimatolás és az utánzás). A másik trükk, ami növelheti az önbecsülésünket, ha megpróbálunk egy-két dolgot a bálványunknál jobban csinálni. Irigyeljük a haverjaink spontaneitását, miközben mi félpercenként zavarba jövünk – oké, legyünk jobb tájfutók, sakkjátékosok, szépségkirálynők! Persze igazából csak akkor segíthet a jobbá válás egy új dimenzió mentén, ha egyáltalán észrevesszük és becsüljük ezt a bizonyos dimenziót. Hiába lesz mondjuk ízlésesebb ruhakölteményünk egyszer az Operabálon, mint Schobertnéé – ha továbbra is csak a plasztikmell vagy az egyedi rendszámtáblájú luxusautó képez értéket a szemünkben, az irigység végül kiszippantja belőlünk az élet élvezetére való képességet. Amiért lényegében az egész presztízsvillongó meccsbe beléptünk még a legelején…
Nagyon jó cikk, kösz.
VálaszTörlés