Kétszínű kollégák ellen is lehet ügyesen taktikázni
Nem könnyű egy levegőt szívni a sunyi, alattomos kollégákkal, de ugye válogatni nem lehet. Kezelni és reagálni a megnyilvánulásaikra viszont igen. Sőt.
Embere válogatja, hogy kivel birkózik szívesebben az "aknamunka-helyen". Van, aki lazán elsasszézgat a sumák talpnyalók derékhadai között, viszont epeömlést kap a nyílt színi alázástól. Mások ellenkezőleg: a karakán odamondóst ha nem csípik is, de "elkezelgetik", azonban a habos kávéval támadó bűbájossal szemben tehetetlenek. Akár tetszik, akár nem, életünk jelentős hányadát munkatársak között töltjük, mindenféle önismereti "muszájtréning" vagy csapatépítés híján. És ha már a cég sem szponzorálja az úttörőtáborokra hajazó összeborulásokat, vértezzük fel magunkat önerőből, hogy – a költővel szólván – minél nemesebben állhassuk a szelek mérgét az irodában is.
"Nem mondom, hogy nem kerülgetett enyhe hányinger, amikor megláttam, miféle jelentést adott le rólam a nagyfőnöknek a részlegvezetőm – emlékszik vissza egy 29 éves nő. – Amikor viszont odajött fület huzigálni a névnapomon, és az íróasztalomra tett egy kaktuszcsemetét, tényleg sikerült megszégyenítenem pár bulimiás kolléganőt a mosdóban." A kaméleonformákkal az a legnagyobb gond, hogy sosem tudhatjuk, hányadán állunk velük. Elkönyvelhetjük, hogy a szívtájékukon ugrásra kész rókalélek lapul, de akkor végképp nem értjük majd, miért ajándékozzák nekünk a harmadik márkás farmert, amit állítólag kihíztak. "Leegyszerűsítettem magamnak a dolgokat – mondja egy boltvezető. – Az egyik tulajnőt, aki hol így viselkedett velem, hol úgy, leírtam mint alapvetően rosszindulatú, áskálódó Nagy Játékost. Ha épp barátságos velem, tudomásul veszem, de nem reagálok rá hasonló szívélyességgel. Így sohasem érhet csalódás". Az állandó készenléti állapot, a negatívumokra való örökös kiélezettség azonban hosszú távon megbosszulhatja magát. Ha úgy döntünk, hogy szimplán a legrosszabbra számítunk a köpönyegforgatóktól, nemhogy jó csapatjátékosok nem leszünk, de a szív- és érrendszeri megbetegedéseknek is ágyat vetünk.
"Úgy voltam vele, hogy mindenki megérdemel egy esélyt – mondja az új munkahelyéről egy 30-as lány. – A mellettem dolgozó hölgy igazán szimpatikus volt, meséltem is neki egy-két dolgot magamról. Utána persze borzasztóan fájt, amikor az ebédlőben meghallottam, hogy kifiguráz a többiek előtt, de idejében kapcsoltam. Ha odalépek, és leállítom, elmélyíthetem a szakadékot önmagam és a többiek között. Az jutott eszembe, hogy naná, hogy próbálják kigúnyolni az újoncot, és ezt a kis serteperte, hebrencs nőt használják fel információszállításra. Ahelyett, hogy idegeskedtem volna, inkább igyekeztem valahonnan felülről nézni a dolgokat. Azóta találtam egy-két jó barátot a cégnél, ezzel a nővel pedig felszínesen barátságos maradtam. Nincs harag, egyszerűen nem érdekel.” Szervezetpszichológusok szerint az álarcaikat a helyzet követelményeinek megfelelően váltogató kollégákkal érdemes ugyan óvatosnak lennünk, de nem hagyhatjuk, hogy a félelem teljesen megmérgezze a munkahelyi légkört. Ha nincs közös tennivaló, vagyis egymástól viszonylag függetlenül dolgozunk, akkor az idézett "közönyös derűbe burkolózás" hatékony fegyver lehet. Ha azonban egymásra vagyunk utalva, más stratégia után kell néznünk.
"Egy, a konfliktust nyíltan soha fel nem vállaló kolléganőről van szó – meséli egy pályakezdő tanítónő. – Három hónap alatt elérte, hogy a színjátszó szakköröm teremhiányra meg a diákok túlterheltségére való tekintettel megszűnjön. Aztán csodák csodája, elindított egyet ő! Eleinte nem tettem szóvá, de amikor mosolyogva elkérte a színdarabom szövegét, meg az anyám által varrt gyerekjelmezeket is, nem bírtam tovább. Félrehívtam, és elmondtam, mennyire rosszul esik, hogy miután kigolyózott a délutáni programokból, az én ötleteim és kellékeim segítségével akarja megcsinálni ugyanazt! Tőlem szokatlanul keményen fogalmaztam, de nem voltam alaptalanul sértő. Talán ez hatott, nem tudom. A nő belátta, hogy botrányosan viselkedett, és azt is, hogy ez mindenki szemében nyilvánvaló már. Nem mondom, hogy puszipajtások lettünk, de felajánlotta, hogy tartsuk együtt a szakkört, amibe végül is belementem. És így, hogy egyre több olyan célunk van, amelyek megvalósulása mindkettőnk érdeke, valahogy közelebbi és őszintébb viszonyba is kerültünk egymással.”
Az esetek nagy részében úgy tűnik, hogy a problémák őszinte átbeszélése, a fölérendelt, közös célok meghatározása, valamint a türelem és előzékenység segíthetnek. Érdemes ezeket a technikákat végigzongorázni, mielőtt komolyabb lépésre szánjuk el magunkat – már csak a tiszta lelkiismeret biztosítása érdekében is: "Azt hiszem, az ex-kolléganőmmel tényleg megpróbáltam mindent – meséli az első munkahelyéről egy 34 éves nő. – Reggelente félórákat kávéztunk együtt, jópofin hallgattam a képtelenebbnél képtelenebb sztorikat, amikről tudtam, hogy mind egy szálig kitalációk. Nem szóltam, amikor az értekezleteken rám kente a mulasztásait, aztán délután mégis meghívott, hogy vigyázzak a gyerekeire. Egyszerre gyűlöltem és sajnáltam is, mert láttam, hogy a színháza mögött milyen borzasztóan féltékeny rám. A rosszindulatával párhuzamosan azonban egyre szabadszájúbb lettem én is, részben azért, mert egy csomó támogatóm volt már, akik látták, hogyan próbál ellehetetleníteni, aztán betakarózni a mézesmázzal. Egyre bátrabban és nyíltabban beszéltem vele, de falakba ütköztem. Végül kénytelen voltam felmenni az igazgatóhoz, hogy vagy őt, vagy engem helyezzen át, mert nem tudunk együtt dolgozni. Mivel rá esett a választás, vagyis őt mozdították el, mindenféle alattomos, behízelgő árulónak elhordott, de addigra szerencsére már nem volt kérdés, hogy ki mellett áll a kollégák többsége. Nem akartam idáig elmenni, de miután minden lehetőséget megjátszottam, egyszerűen nem maradt más választásom." Ha meg akarjuk őrizni a munkahelyünket és az ép elménket, sokszor számunkra is csak az utolsó pecsét feltörése, a munkahely nyilvánosságához vagy a hatalomhoz – a Nagyfőnökhöz – fordulás marad. Mielőtt végképp felőrölnének a játszmák, éljünk ezekkel, hogy túlélhessük!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése