Ha már veszekedni sem tudunk, nagy a baj

Rémes érzés ráeszmélni, hogy ugyanarra a problémára ugyanazt a monológot mantrázzuk évek óta. Se mi, se a partner nem változik.

Az egymásra unás, a rutin, az egykori tűz ellangyosodásának fenyegető réme ott ólálkodik minden párkapcsolat körül, de még ezeknél is kellemetlenebb az a "rutinszituáció", amikor a szinte mindennapos, bármilyen kézzelfogható eredmény nélkül lefolytatott vitákban nemcsak a partnerünkre, de magunkra is alaposan ráununk. A veszekedést kiváltó ok (és itt most nem a napi betevő házsártra kell gondolni, hanem fajsúlyosabb tételekre, mint megcsalások, szenvedélybetegség, otthoni szabályok, ilyenek) morzsányit sem változik, az érvrendszerek is előbb-utóbb körbeérnek - talán csak a hangsúlyok eltolódása, a növekvő cinizmus mutatja a múló időt.

Az ezeregyedik másnapos reggelen a "bűnös" esdeklő kutyatekintettel kér, ígér, fogadkozik, a hűtlen lehozza a csillagokat és akár erényövet is csináltat, csak most még egyszer fogadja vissza egyetlen igaz szerelme, a szerencsejátékos pedig még a bankkártyáját is kész átadni, csak ne hagyja el az imádottja. Meg csak ne kelljen végighallgatni a fenyegetőzést, a fejmosást, a veszekedést, amire úgyis csak annyi lehet a válasz, hogy most persze nem tudom az előzőt meg nem történtté tenni, de mától minden egészen másként lesz. Azaz holnaptól. Mert épp a mostani az utolsó ilyen, és ez már biztos.

A társ pedig, mint eddig ezerszer, most is elsorolja, mi nyomja a begyét, feltételeket szab és köt ki, szakembert javasol, fenyegetőzik, fejmos és rikácsol vég nélkül - ki-ki habitusa szerint. Mindkét oldalon előkerülnek tehát újra és újra a panelek. Bár félelmetes, de olykor nagyon is igaz a párhuzam: ahogy a megbízhatóság, a megszokott dolgok kellemes biztonságot nyújtó légköre, úgy az egymást érő meddő viták állandósága is ad valami keretet, biztos fogódzót. Hogy ugyanezt a jelenetet simán el tudja képzelni húsz év múlva is mindkét fél - a másikkal. Hiába lett a csont lerágva, hiába nem jutott előre az ügy, a rosszban jól összeszokott párosként, férfi-női Hacsek és Sajóként működhet ez az idők végezetéig akár. És hiába tűnik döbbenetes börtönnek a saját monológunk és annak hasztalansága, mindig ugyanabban a jelenetben találjuk magunkat.

Talán mert a szenvedő társ is kényelmesebbnek érzi így: egyszerűbb kitombolnia magát, besértődni két napig, majd megbocsátani, mint beismerni, hogy talán ő sem mindenben találta meg a jó megoldást. Hogy partnere állandó harcának sikertelensége az ő kudarca is akár. Vagy mert replayre állított lejátszóként már csak úgy ismételgeti magát, hogy tudomást sem vesz a konkrétumokról. Hiszen lehet, hogy éppen a tegnapi eset nem főbenjáró bűntett volt, hanem apró botlás csupán, de ezt a szenvedő fél erkölcsi magaslatáról már nem látni, mert az ismerős koreográfia (haragszom, veszekszem, bocsánatot kérsz, duzzogok, ígérgetsz, megbocsátok) végén ott van a megnyugtató tudat: igazam lett, ma is, mint már olyan sokszor eddig - és még lesz ezután is.

A meddő viták tehát nem feltétlenül szólnak már az eredeti témáról, vagy ha igen, már csak ürügyül szolgálnak valami félresikerült, rosszul értelmezett násztánchoz, amelyben a lépések pontos sorrendjéhez váltig ragaszkodik mindenki - bár az eredetük talán már teljesen a múlt ködébe vész. Persze előfordulhat az is, hogy a vita eredménytelenségét látva egyre kisebb elánnal csattannak a szóbeli pofonok, fáradtabbak már a felkiáltójelek, helyüket inkább kérdőjelek (vagy már azok is alig) veszik át. Pedig ilyenkor kellene, hogy több száz decibellel szóljon a vészcsengő: ha már veszekedni sem tudunk és akarunk, akkor nagy a baj. Azon mediátor, pszichológus és pap bácsi sem segíthet.